Hedda Gabler

Hedda Gabler amint hazajön nászútjáról, már tudja, hogy ez a házasság elhibázott döntés volt a részéről. Ekkor azonban feltűnik az életében egykori szerelme, az önsorsrontó zseni, Ejlert Lövborg. Találkozásuk során kiderül, hogy a férfi összeszedte magát és fényes jövő előtt áll. Ezt viszont az asszony nem tűrheti…
Ibsen egyik legidőtállóbb mesterműve az 1890-es Hedda Gabler – a Nóra (a Jászai 14 évvel ezelőtti sikerének) ellenpárja –, és egyben egyik legfeszültebb, lekegyetlenebb darabja, mely egykori nézőit valósággal sokkolta, és melynek középpontjában egy kiismerhetetlen, ambivalens nőalak áll, a drámairodalom egyedülállóan nagyszabású (anti)hősnője. Heddát sokan, sokféleképpen próbálták megfejteni: nevezték már női Hamletnek, női Jágónak, gondolták könyörtelen femme fatale-nak, fekete lyuknak, amely önmagával együtt elpusztítja a körülötte keringő bolygókat is, a női sors árulójának, a családi tűzhely őrzésére képtelen, anyaságra nem is vágyó, önző hisztérikának, mások szerint viszont a patriarchális rendben a helyét, az útját nem találó áldozat ő, az emancipációs mozgalom mártírja.
Összetett személyiség, az biztos: elkényeztetett és maximalista, nem kíván megfelelni sem elvárásnak, sem konvenciónak, ugyanakkor fél a nevetségességtől, a kudarctól, attól, ami fölött nincs kontrollja. A biztonságos kompromisszumba menekül, a kipárnázott kényelembe, a mutatós látszatba, aztán megriad az unalmas sekélyességtől, a langymeleg ürességtől. Csapdába esett, de hogyan meneküljön belőle, ha alkotni nem tud? Rombolással? Mi marad egyetlen sikerélményként? Hogyan szerzi vissza a kontrollt az élete felett? A hatalmát a környezete felett?
Az első bemutatót követő megszámlálhatatlan rendezés és értelmezés is tökéletesen bizonyítja, hogy a Hedda Gabler a 21. században épp olyan izgalmas, érvényes, és aktuális igazságokat közvetít a korról, a benne élőkről, mint megírásának idején.