Csak a címében szerepel a Kaukázus, valójában a Zűrzavarban játszódik, azon a tájékon, ahol minden megtörténhet, de az ellenkezője is, vagy a kettő egyszerre – szóval itt, minálunk. Kalandfilmhez hasonlít. Van benne veszély, üldözés, krimiizgalom, elképesztő fordulatok, gonosz humor és gyöngéd humor, szerelem, politikai szatíra – és egy kisbaba, akit a polgárháborús káoszban ott felejtettek a földön. Egy asszony elbotlik benne, és ahelyett, hogy átlépne rajta és menekülne, mint a többiek, fölemeli. Magához veszi, gondoskodik róla, elbújtatja. Gruse nem szent, a legszívesebben otthagyná ezt a kis idegent – a gyűlölt kormányzó ivadékát –, hiszen tudja, hogy a lázadó vértesek halálra keresik, és azt is kardélre hányják, aki a pártját fogja. Gruse nem akar jó lenni, csak azt teszi, amit az ösztönei diktálnak – és persze rajtaveszt: megmenti a gyermeket, de elveszít mindent, még a gyermeket is, akit közben fiának fogadott: elveszi tőle a valódi anya, a kormányzóné. Nem! Mégsem ez történik. Mert a véletlen Gruse útjába sodor egy fura fickót, akire bírói talárt húzott a Zűrzavar. Acdakon úgy áll az, mint tehénen a gatya, de a botcsinálta bíró gonosz humorérzékkel úgy él vissza a hatalmával, ahogy előtte soha senki: igazságosan ítél. Ez a szerző egyetlen darabja, amelynek jó a vége és talán ez a legcsodálatosabb.