“A színpadon a természetes létezés a legnehezebb” – INTERJÚ DANIS LÍDIÁVAL

A Teljesen idegenek című előadással kezdte meg a tatabányai Jászai Mari Színház a 2021/22-es évad bemutatóinak a sorát. A Paolo Genovese által írt és rendezett 2016-os olasz film alapján készült darab hét ember – egy baráti társaság – közös estjébe enged bepillantást: a kellemesnek ígérkező vacsora váratlan fordulatot vesz egy hirtelen ötlettől bedobott játéknak köszönhetően. Evát, a terapeutát Danis Lídia alakítja, akivel közvetlenül a bemutató után készítettünk interjút.

 

A premier után beszélgetünk éppen. Hogy érzed magad most?

Egyrészt fáradt vagyok, másrészt viszont nagyon megkönnyebbültem, hogy ezt a „brüsszeli csipke” összjátékot le tudtuk bonyolítani. Hosszú idő óta nem álltam közönség előtt, jó érzés volt, hogy ennyire szerették. A pandémia alatt folyamatosan dolgoztunk, több darabot is bepróbáltunk – a Teljesen idegeneket például tavaly október-november környékén –, így számomra ez a bemutató igazán lélekemelő volt.

 

A Teljesen idegeneket 2016-ban mutatták be Olaszországban, és egy csapásra az évtized egyik legjobb olasz filmjévé vált, olyannyira, hogy rövid idő alatt közel tucatnyi feldolgozása készült. Te mikor találkoztál először a történettel?

Én is az eredeti, olasz filmet láttam először, de teljesen véletlenül. Aztán megnéztem a franciát is (ez Játék címmel fut – A szerk.), az én szívemhez az áll legközelebb, a magyar remake-ből (BÚÉK – A szerk.) viszont csak jeleneteket láttam. De ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna, hogy bemutatjuk, különben nem néztem volna meg őket. Ha elkezdünk valamit próbálni, akkor igyekszem elkerülni a film vagy egyéb színpadi változatok megtekintését.

 

Amikor láttad a filmet, eszedbe jutott, hogy ebből milyen jó előadás születhetne? Mert nekem például ez volt az első gondolatom.

Érdekes, de nem. Inkább filmes szemszögből gondoltam végig, hogy akár kis költségvetésből (kevés szereplő, egyetlen helyszín) is mennyire jó történet születhet meg. Az viszont eszembe jutott, hogy nyilván azért készült belőle ennyi feldolgozás, mert sajnos tényleg egy ilyen világban élünk, ahol az emberek többsége null-huszonnégyben a telefonját nyomkodja és nem tud létezni anélkül. Tulajdonképpen egy dobozban zajlik az életünk, a kezünkben hordozzuk éjjel-nappal. Nekem is mondta már a 12 éves fiam, hogy mennyire gáz, hogy nem vagyok fent például az instán. (nevet) A darabban el is hangzik, hogy ma már az Instagram és a TikTok a menő, a Facebookot az öregek használják – na, ez rám pontosan igaz, és mondom ezt a 41 évemmel. Sajnos vagy nem sajnos sokakat érdekel és érint ez a téma, rengetegen magukra ismerhetnek. Visszakanyarodva a kérdésedhez, azt is hallottam, hogy a Játékszín mutatta be először Magyarországon a színpadi változatot, tehát tudtam, hogy létezik belőle már színdarab is, mégis meglepett, amikor Rodrigo (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.) bejelentette, hogy mi is műsorra tűzzük, és Rémusz (Szikszai Rémusz – A szerk.) fogja rendezni. Izgalmasnak tűnt, hogyan fogjuk megoldani.

 

A történet akkor válik érdekessé, amikor a baráti társaság játszani kezd, és beteszik az asztal közepére a telefonjukat, megegyezve, hogy minden hívást kihangosítva fogadnak, és minden üzenetet hangosan felolvasnak. Te belemennél egy ilyen játékba?

Lehet, nagyon ciki leszek, de igen. Ahogy a darabban is elhangzik: érdekes SMS-eket találnának a telefonomban az állatorvostól, a gyerekorvostól, vagy arról, hogy mikor lesz a következő oltás, stb. Én tiszta szívvel, bátran megmutatnám a telefonomat bárkinek, de persze az én környezetemben is van olyan, aki még a fürdőszobába is viszi magával a telefonját. Amikor a néző ezt a jelenséget színpadon is látja megelevenedni, az egy érdekes szembesítés. Persze, a darabban ez a dolog meglehetősen sarkított, de simán el tudok képzelni hasonló durvaságokat – a nézőtéren pedig pont emiatt alakul ki a „kínunkban nevetünk” helyzet.

 

Ezek alapján jól gondolom, hogy az sem fordult meg soha a fejedben, hogy más telefonjába belenézz?

Azt nem mondom, hogy soha nem futott át az agyamon, de azt igen, hogy soha nem tettem meg. Pont ma történt, hogy a fiam átment a barátaihoz, otthon hagyta a telefonját és megkért, hogy rakjam bele azt is a táskájába. Amikor a kezembe vettem, láttam, hogy rengeteg üzenete érkezett, de nem olvastam el egyiket sem. Abszolút megbízom a páromban és a gyermekemben is.

 

Egy gyereknél viszont lehet más oka is a kontrollnak, az ellenőrzésnek, mint a bizalom hiánya, hiszen az internet eléggé sok veszélyt is rejt.

Azt hiszem, én eléggé határozott anya vagyok, illetve a telefonra is telepítettünk szülői felügyelet funkciót. Nem biztos, hogy ezzel a kijelentésemmel népszerű leszek, de nálunk például korlátozva van a telefonhasználat. Minden nap, suli után kap egy órát, de legkésőbb nyolc órakor kikapcsolom nála a netet. Ezzel próbálom azt is elérni, hogy a valóságban éljen, mert rengeteg tinédzsernél látom, hogy ülnek egymás mellett és nyomogatják a telefont, élőben már nem is beszélgetnek. Tudom, hogy ebbe az irányba megy a világ, és nem is akarom megítélni, hogy ez jó vagy rossz, de nekem ez idegen, én nem ebben szocializálódtam. Én például tényleg csak arra használom a telefonomat, amire eredetileg kitalálták, illetve ezen olvasom az e-maileket, nézem a fiam iskolai csoportját, a Krétát. A nézői reakciókból ítélve viszont az jön le, hogy a többségi társadalom meglehetősen telefonfüggő.

 

A darabban Evát, a terapeutát alakítod. Te ezt a szerepet osztottad volna magadra?

Első blikkre talán távol áll az én habitusomtól a terapeuta alkata, de a mesterségemben pont ez a csodálatos, hogy olyan karaktereket is eljátszhatok, ami nem én vagyok. Ettől lesz még izgalmasabb és nagyobb kihívás.

 

A színdarab az eredeti olasz film végét követi, szemben a magyar változattal. Az előadás megtekintése után azon gondolkodtam, hogy pont ti vagytok az a pár, akinek jót tett volna, ha végigmegy a játék.

Abból a szempontból is furcsa ez a helyzet, mert pont Eva az, aki felveti a játék ötlétet. Nyilván azért, mert ki akarja ugrasztani a nyulat – a saját nyulát – a bokorból. Eva egy végtelenül intelligens nő, mellesleg terapeuta. Itt van ez a társaság, akik huszonéve barátok, eszik a lasagnét, isszák a biodinamikus borokat, de ezen az estén Evában merül fel, hogy mi is van ezeknek a kellemes baráti vacsoráknak a mélyén. Egy igazi „utánam a vízözön”-típusú nő, akiben benne van az, hogy szeretné, ha az ő titka is napvilágra kerülne. Nyilván nekem az ő karakterét kell védenem, annak ellenére, hogy tudom, nem feltétlenül ő a legszimpatikusabb szereplő – szemben a férjével, Roccóval, akit ráadásul Kardos Robi játszik, belőle csak úgy áradnak a pozitív energiák. Eva jóval cinikusabb, szikárabb, könnyebben oda- és beszól másoknak.

 

Szikszai Rémusszal többször dolgoztatok már együtt, milyen vele a közös munka?

Szerintem mi nagyon jól dolgozunk együtt. Először a Tartuffe-öt csináltuk 4-5 éve, aztán jött Az imposztor, majd a Macbeth. Kimondottan szeretem a gondolkodást, alapos és remek szeme van. Őszintén szólva, nagyon kíváncsi voltam, hogy Rémusz az ő impulzivitásával hogyan fog hozzányúlni ehhez a darabhoz, amelyben heten ülnek egy szobában. De nagyon szépen, finoman hangolta össze a dolgokat, mindenkire odafigyelt. Szerintem ez az egyik legnehezebb ebben a munkában: szemben a fentebb említett klasszikus darabokkal, ahol inkább páros, zárt jelenetek vannak, itt egyszerre hét mozi megy, hiszen mind a heten végig színen vagyunk. Ezért is mondtam az interjú elején, hogy olyan, mint egy brüsszeli csipke, sok kis apró dologból tevődik össze. Számomra az ilyen típusú feladat talán még nehezebb színészként: a Tartuffe vagy a Macbeth tele van drámai pillanattal vagy komikus jelenettel – nekem ezeket könnyebb játszani, mert karakteresebb, könnyebb rajta fogást találni. A Teljesen idegenek viszont egy társalgási darab, aminek a lehető leghétköznapibbnak kell lennie, a színpadon a természetes létezés a legnehezebb. Ráadásul, teljesen máshogy kell készülni otthon, hiszen ebben nincsenek monológok, kettős párbeszédek, mind a hat emberre koncentrálnom kell végig, pontosan kell tudnom, hogy melyik félmondat után mi következik, különben borul minden, mint a dominó. Ezt a darabot nem egy, hanem hét ember viszi el a hátán.

 

Ilyen tekintetben ez a darab hasonlít kicsit a Ha elállt az eső című előadáshoz.

Igen, Guelmino Sándor is nagy mestere az ilyen típusú daraboknak. Vele jelenleg Székely Csaba 10 című drámáját próbáljuk, az is pontosan ilyen lesz, annak a próbafolyamatát is nagyon szeretem.

 

Azt is megfigyeltem, hogy Szikszai Rémusz rendezéseiben a tapsrendnél mindenki – a szerep nagyságától függetlenül – máshol áll, amikor le- majd felgördül a függöny.

Jól látod, így van, és én ezt kimondottan szeretem benne: számára minden a közösségről szól. A színház nála közös munka, amiben mindenki ugyanakkora részt vállal, minden ötletet meghallgat, kíváncsi ránk, a véleményünkre. Én szeretem, ha hagynak teret a rendezők, de egy külső szem mindig kell. Rémusz pedig mindig finoman, szeretettel vezet minket. Igaz, ennél a darabnál is adta magát, hogy minden alkalommal máshol állunk a tapsrendben, de a Macbethnél is ugyanez volt: Nagypál Gabival meghajoltunk, utána kiálltunk a sor szélére. Ebben van valami egészen emberi – ahogyan a társulatunk is az.

 

Az interjú a Deszkavízió oldalán jelent meg.